Ikonikus sorozat volt az egykori átkos rendszer magyar televíziósosában, a Csehszlovák teleregény, Nők a pult mögött.  (Žena za pultem) Anna Holubová, egyre és egyre szélesebb távlatokat nyitó izgalmas életét feldolgozva, a munka frontján és odahaza, ezek a pillanatok nyújtottak fantasztikus szórakozást hétről – hétre.

 Tudom vannak itt fiatal követők is, akiknek ez a „remekmű” már csak a mai leképezésében él tovább, mondjuk „Jóban – rosszban”, viszont egy, ami máig megmaradt a sorozat után nézve akár a YouTube-n, az abban látott stílus és kellem, a hazaérkező Karel, hogy dobja le azonnal a cipőjét és bújuk a házipapucsába. Illetve a netán vendégségbe érkező, még akár házibulizó emberek cipő le, és zokniban ropni tovább hajnalig, a Lady Carnevalra Carel Gottal.

 Ez a szokás és alapjog máig elkísér bennünket itt a „vad keleten”.  Én nem értem, és nem is akarom megszokni ezt. Kicsit elfogadom azt, hogy a háziasszonyok nem kímélve magukat sikálják, suvickolják a padlót fényesre, hogy csillogjon, vagy a padlószőnyegek szöszmöszeibe belegabalyodó cipőkosz felettébb kellemetlen. Viszont az a látvány sem esztétikus, és nevezzük nevén; stílusos, ha egy társaság az „arcos könyv” lapjaira feltölt egy szülinapi essünk egymás előtt hasra mutatvány képeit, ahol felül mindenki makulátlan csinosságban látható, de amint a lábakra terelődik a figyelem, zoknik és harisnyák jönnek szembe a fotókon.

Olyan ez mint mint amikor egy festményt nem fejeznek be, vagy egy Oscar díjátadón a legjobb színésznek járó díjat a nyertes, mackóalsóban és atlétatrikóban venné át. Szörnyű, borzalmas és igénytelen. Nem tehetek róla, de én, ha meghívnak valahova és ott a háziasszony megkér, hogy vegyem le a cipőm, ha tehetem többet nem megyek vissza. Nem azért, mert szégyellenem a zoknimat, vagy mert kellemetlen lábszagot terjesztve érezném magam kényelmetlenül, vagy hozatnék másokkal emiatt gázmaszkot. Egyszerű oka van, mégpedig az, hogyha megtiszteltem a házat azzal, hogy a megjelenésem „makulátlan”, és ebbe a cipőm is beletartozik, nem kelljen ezt az egységet megbontani. (Oké, vannak helyzetke mikor még több dolgot is ledob magáról kérés nélkül az emberfia, de ez egészen már szituáció … )

  Zárva ezt a „Le a cipőkkel!” és fel a kezekkel sztorit, én amondó vagyok, lépjünk túl ezene az avítt kispolgárinak sem nevezhető a múltból ránk maradt rossz szokáson, és vállaljuk be a takarítás és sikálás kemény melóját, ha már vendégeket eresztünk a lakásunkba.

Marad a barátság, ugye?

Tibor