A végletek országa vagyunk, pedig ezt inkább a nagyobb területű, és népesebb országokra szokták mondani. Én most ezt a „véglet” kérdését, a stílus és divat viszonylatára fordítanám le, vagyis a címben szereplő kérdést járnám körbe. Mi történik a férfiakkal, ha elérik a bűvös negyvenes sebesség korlátozó táblát, ne adj isten (vagyis adja csak, mert jó az így!) az ötveneset.

  A virtuális útelágazás, - mely szó, egykori miniszterelnökünk esetében is nehezen kimondhatónak bizonyult -, két ösvényt mutat. Az egyik a nagypapás, és egyre jobban elhanyagolt megjelenés vezető lejtős és tövisekkel körbevett susnyást. A másik a ragyogó, és mindent túlzásba vivő, széles sztráda, amin csak úgy suhannak tova a luxusautók. A totális leépülés, kontra a kort meghazudtolni vágyó örök tinédzser apuka. Egyik sem jó, de a középút valahogy csak nem talál magára, vagy ha igen nagyon kevés látszik belőle. Úgy gondlom, nem árthat néhány tanács a kilengések elkerülése érdekében.

  A négy X  azért is jó, mert már van annyi tapasztalat a hátunk mögött, hogy azokból építkezve felépíthetjük azt a stílust, ami valóban a mienk lehet. A divat és stílus között peresze van átjárás, de a, mint azt már többször emlegettük, a stílus nem megvehető. A korral előre haladva, inkább a stílus kerül előtérbe a divathóbotokkal szemben. Erre ügyeljünk első lépésként. Talán véssük is fel magunknak, hogy ott legyen mellettük, a hülye döntéseink elkerülése végett.

   A nadrágoknál egyre jobban kerülni lenne illendő, a skinny fit, extra slim fazonokat, ha csak nem rendelkezünk olyan alkattal, ami ezt még ebben a korban is megengedi. Helyette, maradhat a csőszár, de nem a szorosan a lábra, combokra tapadó, ami a pálcika lábakon járó hordótestet eredményezi. Az anyagok esetében, tudom nagy szerelem a farmer, de lehetőség szerint távolodjunk el napi szinten tőle, és inkább a vászon, és kord anyagok jelenjenek meg. A nadrág színeit tekintve, egyre jobban kellene kerülni a harsány színeket, nem azért, mert nem lenne meglepő egy kanárisárga naciban villantó negyvenes, de inkább lesz vicces, mint jófejség. Jöhetnek a sötétebb tónusok, de ezzel nem zártuk ki például a fehér színt. A chino nadrágoknál pedig nagyon jó a barna árnyalat, mert karaktert adhat.

  A felső ruházatban nem baj, ha már nagyobb méreteket választunk, persze ha azt sem visszük túlzásba, értve ezalatt a slim fazonok kerülést, mint a nadrágok esetében, nem olyan már az izomzat, ha volt egyáltalán, ami ezt vizuálisan elviselhetővé teszi. Lehet bővebb, és kicsit lazább, de szem előtt tartva azt, hogy mégsem a nagyfaterünk négy számmal nagyobb zakóit akarjuk magunkon tudni. Könnyed elhajlás jelentkezik a kötött holmik felé, ami nem baj, de itt is a mértékletesség a cél. Nem kell annak az unalmas kötött kardigános megjelenésnek lennie. A garbók és a pulóverek, ha méreten pontosak és nem feszülnek, de még nem xxxl méretűek, jók lesznek egy lazább casual megjelenésnél. Az ingek esetében nagy igazság az, hogy ezt a kort elérve jobb, ha többet takar, mint mutat. Jó kondiban lévő negyvenes pasik imádják a köldökig ( p@csig ) kigombolt mellkas szőrmét villantani. Maradva a témánál, nem kell itt sem ellazulni, és megint visszatérni a rövid ujjú ingekhez; ez ebben a korban sem stílusos, sőt!

  A nyakkendőhöz kötődő viszony - érted KÖTŐDŐ hahaha -  az öltöny esetében, egyre neuralgikusabbá válik ezt a kort elérve; mert vagy megvállunk tőle, és mintegy laza fiatalos trendi pasi hatását keltve, nem vesszük fel még akkor sem, ha az kötelező (nem szeretem ezt a szót, de!) lenne. Illetve egyre szerelmesebbek leszünk, abba az egyetlenegy szörnyű darabba, ami meg lett kötve egy életre, és a szekrényben tartava kényelemből tudjuk a nyakunkba akasztani indulás előtt. Javaslatom főleg, ha olyan helyen dolgozunk, ahol ezt még meg is követelik tőlünk, legyünk bátrak és vegyünk többet és szebbeket, hiszen lehet ez az időszak lesz az utolsó, amikor ezt a kiegészítőt még napi szinten hordhatjuk.

   Cipők és lábbelik esetén sem mindegy már, hogy mit veszünk fel. Hajlamosak vagyunk a kor előrehaladtával is, mint általában, hogy elhanyagoljuk ezt a területet, hiszen a kényelem mindent visz elve alapján, nekünk már mindegy csak ne szorítson és olcsó legyen. Ebben a kényelem kérdése, még értető is, de nem mondana ellent az olcsóság sem a kívánalmaknak, az viszont már igen, ha ez a formátlan, és igénytelen területre visz bennünket. Nem megoldás minden helyzetre az sportcipő, és aza a bizonyos „fater cipő” sem. Lehetünk kényelmesen elegánsak, ha mondjuk egy belebújós loafert vagy mokaszint választunk, vagy a sportcipő helyébe, egy igényesebb vitorlás cipőre emlékezteztető csuka lép az életünkbe. Hidegebb napokon pedig a boka csizma, más néven a chelsea boots lesz a lábunkon.

   Külön téma lehet, hogy stílusunk a ruházkodás mellet, a megjelenés egyéb területére is kiterjesszük, haj, körmök, arcszőrzet, egyéb prémek megjelenése ott, ahol eddig nem volt, de a bőrápolás sem lenne elhanyagolható ezt a nemes férfikort elérve. Ez viszont már egy hosszabb regényt is megérne, de ma erre futotta csak. A lényeg, hogy nem minden annyira trendi, mint az olaszok botrányhőse, a blog vezető képén látható Gianluca Vacchi, aki korát meghazudtolva tetováltatja tele magát akár a wc-n ülve is, és követve a Berlusconi múmiává váló mosolyát a sok plasztikától, jön majd idén az VOLT fesztiválra, mert most épp DJ lett.     Ezzel nem azt mondtam, hogy hajts fejet az idő múlásának, és legyél koravén, de nem baj, ha nem követed azt a vonalat sem, ahol a kapuzárási betegségtől szenvedő pasik viccei születnek.

Barátsággal;

Tibor

   Oké, de mi van a negyven felettiekkel; ott minden óra? Erről az a rossz poén jut eszembe, amikor az orvostól kérdezi a betege, mennyi időm van hátra, és a doki a rögtön az órájára néz. Szóval ma a blog a negyvenet elért, vagy meghaladt korú uraknak szól. ( Nem kizárva senkit, aki még „tinédzser”, őket sem kíméli az idő vas foga. )

   Mi negyvenesek már nem pattanunk úgy fel reggel az ágyból, mint, akit a leányos ház apja űz, mert ránk nyitották az ajtót. Komótosabb az már. Aztán ott van a reggeli indulás előtti dilemma, hogy kinek is keltem fel, az sem okoz szívfájdalmat, persze ha van pacemaker, meg egy bejáratott feleség. Én inkább a stílusra gondolok, hogy maradjon a borosta vagy sem. Leginkább marad. A fürdőszoba rejtekében pedig a zuhany után nem volt, és nem is lesz az első mozdulat, hogy valami regeneráló krémet nyomjunk fel, mert amúgy sem néz vissza ránk a tükörből Rayan Gosling. A haj már nem baj, főleg ha nincs, legalább az nem fáj, hogy eltűnt. De miért vagyunk ennyire depisek, holott még csak alig telte el az életünk fele.

   A mentális leépülés nem csak a testben indul el, hanem leginkább fejben. Ott döntjük el, hogy semmi gáz, ha már ennyi időt megértünk, a többi már nem számít és kezdünk mindenbe beletörődni. Holott pont, hogy nem kellene, és itt nem arra gondolok, hogy az utolsó nagy nekigyürkőzéssel rontsunk az életre, és feneketlen bendővel habzsoljuk annak minden zamatát az utolsó mézes cseppig. Nem mert egyszerre válik a negyvenes pasi a kapuzárási pánik röhejes alakjává, ha nyitott kabrióból nevet a világra a reggeli két fokban. Aztán esete meg a nyaka már úgy beállt, hogy a mecset is állva nézi a kanapén.  Nem kell megbolondulni, de az sem baj, ha maradunk „kicsit” fiatalok. Ebben nem csak az autó, és a külsőségek segítenek, hanem az, hogy reggel például, mit döntünk el a fejünkben. Nem hókuszpókusz, és nem életviteli, tanácsok azok amikre gondolok, hanem sima egyszerű ügyek. Mostantól kezdve, nem csak slendrián mód kiválasztott arcszeszt nyomok fel az arcszőr eltávolítása után, vagy ha van, szakáll azt nem hagyom, csak úgy Marx módjára magára. Az arcom ápolása csak egy reggeli plusz rutin lesz. Nem vesztesz időt, és energiát azzal, ha törődsz a bőröddel. Non plus ultra; van, akinek annyira vastag, hogy duplán kell.

  Fejben döntöm el, hogy ma az amúgy sem egyszerű, ám stresszes napon nem fogom magam azzal nyugtatni, hogy a még egy tömény zsírhegyet megeszem, mert akkor jobb lesz. Itt megint nem arra gondolok, ami Woody Allen híres filmjében szerepel, hogy beülve egy reform étterembe, szegény Woody csak nézi az étlapot, majd dönt, és válasz egy lucernabimbót, spenót körettel.  

  A reggel dönti el, hogy nem fogom többé magam rossz kávéval még rosszabb közérzet felé sodorni. Rossz kávéra nincs idő! Ha nem vagyok kávéfüggő, akkor sem. A kávából pedig napközben sem megyek a túlzás irányába. Alapjában véve, azt akarom lassan, de nem sietve megértetni, hogy negyven felett már nincs időnk arra, hogy elpazaroljunk napokat arra, hogy rosszat tegyünk magunknak.

   Tudom, nehéz ez! Viszont ha eldőlt, akkor nagyjából minden megy. És itt jön el az a pillanat, amikor a negyvenes pasi, nem egy lepukkant kép lesz, ami elsőre beugrik, hanem a lehetőségeihez mérten egy stílusos fazon. Mert a stílus nem a divat, hanem az, amikor belépsz valahová, és tudják, hogy ott vagy. Ehhez viszont azért nem árt a gardróbod is rendbe szedned, de az majd a következő bejegyzésben lesz bővebben kifejte. Addig csak azt a rövid utat kell megtenned, ami a reggeli ébredés után a fürdődben, a tükör előtt, majd a ruhásszekrénynél, és a konyhában történik. Illetve abban amit, ha nem vesztettél már el; a fejedben!

Kövess, és együtt próbáljuk meg az idő múlásával járó beidegződéseket levetkőzni, lehet, megér pár percet! Tudod, negyven felett minden óra számít, hát még a nap.

Barátsággal: Tibor