Azon gondolkodtam, hogy az oldalzsebes kockás mintás rövidnacik és a „zokni-szandi”, (most olvasom fesztivál is lesz) korszakában mi az, amit mi, férfidivat-firkászok, bloggerek, stílustanácsadók elrontunk. Mi az oka, hogy pénzt, időt, és energiát nem sajnálva, morgó modorban verjük a klaviatúrát, és semmi, de semmi nem akar változni az öltözködés területén. Még magunkat is beáldozzuk, hogy megosztott képekkel tereljük a figyelmet az alapok irányába. Mivel most én írok, magam kell, hogy kritikával éljek magammal szemben.

   Biztos nagyon goromba vagyok, és sértő lehet a modor, amivel úgy érzem, célt kell érni, hogy a zakó ujja ne lógjon a kézfejre, vagy a nadrág szára ne harmonikázzon a lábszáron. Az is biztos, hogy úgy tekintek sok olvasómra (mekkora már az arcom, hogy soknak gondolom a „népest”), mint azokra a férfiakra, akikkel akár egy sör mellett, a csajok kidumálása után, mondjuk, beszélhetnénk – már ha érdekelne – a fociról, vagy az autókról, közvetlen, hátbaveregetős módon. Pedig lehet, pont az a baj, hogy azt gondolom, a divat és a stílus valami egészen más dolog, mint azok a témák, amelyek egy egész férfimagazin középen nyitható részét megtöltik. Nem is lehet vitatni, hogy érdekesebb két szép női comb, mint az ing mérete, vagy a gatya szára, holott jobb esetben a két comb közé vezető út már ott is eldőlhet, hogy miben közelítjük meg őket. (Üsse kavics, persze én vagyok eltévedve, mert azt már nadrág nélkül éljük meg…)

    Aztán az is baj lehet velem, hogy túlértékelem azt, hogy a megjelenés a férfiak esetében is lehetne - egy megkötendő üzlet esetében - a siker kulcsa. Viszont amikor egy  kávézóban ülve még ki sem kell hallgatni a szinte ordibálva kommunikáló „bizniszmeneket”, tudjátok, az a fajta, aki elnézést kér, mert csörög a mobilja, majd kis ívben félrefordul az asztaltársaságtól, és fennhangon üvölti bele a másik asztalnál ülő vadidegenek arcába a telefonba kapott „extra titkos” üzleti információit. Ott nem a csak megjelenés stílusával vannak bajok... Tehát lehet valóban téves a felfogásom, hogy az öltözködés szoros összefüggést mutat az elért sikerekkel. (Legott igazolva azt, hogy én értékelem túl a dolgot ismét!)

   Pedig jó lenne végre szintet lépni. Nem nagyot, csak épp annyit, hogy tudjuk, merre lenne az arra, és miért nem jó, ha zakó alá rövid ujjú inget vettünk fel. Jó lenne, ha a konfekcióválasztás esetén nem csak a leértékelt, extra magas műszáltartalmú, már tavaly sem volt divattal kreált holmikat vennénk meg. Vagy ha nem a „kis hamis” márkákkal akarnánk kitűnni.  Itt is tudom, hogy a pénz beszél, a Tibor meg ugat. Pedig csak vakkantok. Nem is morgok már, hogy nem biztos, hogy az a nyerő, ami olcsó, de az sem, ami felárazva drága. A középutat is meg lehet találni, csak kicsit keresni kellene.

   Jön az ősz,(mekkora felfedezés) és már a bődületes hőség sem lehetne kifogás arra, hogy hallgatva akár még rám is, ne a tavalyelőtti agyontaposott cipő legyen a lábunkon a kitérdesedett nadrág mellé. Az igazság az, hogy lehet nem kiabáltuk(tam) tele a netet arról, hogy most kellene még körbenézni a leárazások miatt. Mert az tuti, hogy nézve a globális felmelegedés következményeit, egy tavaszi vagy nyári szett még néha október derekán sem rossz viselet azoknak sem, akik a huszonnyolc fok árnyékban esetén már bundát vennének, mert fáznak. Ezzel csupán annyi lett volna a cél, hogy nem vagyok kellően arrogáns ahhoz, hogy az arcába toljam férfitársaimnak, hogy itt az idő. Nem késő még összeszedni magunkat, és a legújabb (és legdrágább) mobilkütyü helyett az arculati tervünkre adjunk ki pénzt. Tényleg lépjük már meg azt a szintet, hogy az igény érzése legyen meg arra, hogy a nyakkendő nem úri huncutság, vagy a díszzsepi nem a piperkőcség csimborasszója. Közben tele pofával röhögjük körbe azokat, akik már felismerték a maguk és környezetük számára is kedvezőbb megjelenéssel járó érzés bizsergését. Hibáztam, hogy elfogadom azt a tényt, hogy vannak munkahelyek ahol szinte kinézik azokat, akik már kicsit adnak magukra, vagy felteszik a kérdést, hogy netán állásinterjúra vannak-e bejelentkezve, mert felvettek egy jobb zakót.

   Gondolkodom, hol rontottam el? Aztán ha visszanézem a számtalan dorgáló, lehet csak számomra humoros írásom, bejegyzésem, arra jutok, hogy én megtettem mindent, amit tehetségem engedett. Tehát most rajtatok a sor, szedjétek már össze magatokat, és követve blogom, közösségi felületeim inspirációkat nyújtó képeit, gyertek, és lépjünk közösen szintet. Már azzal sokat tesztek hozzá, ha ezt a pár sort a képekkel megosztjátok azokkal, akiknek úgy gondoljátok, kellene egy lökés. A Taigetoszról! (Nem, de majdnem.) Tényleg csak együtt tudjuk ezt a lépést megtenni. És mi tartana vissza tőle? Nagyjából a semmi.

Köszönettel, és töretlen barátsággal: Tibor