Azon gondolkodtam, hogy az oldalzsebes kockás mintás rövidnacik és a „zokni-szandi”, (most olvasom fesztivál is lesz) korszakában mi az, amit mi, férfidivat-firkászok, bloggerek, stílustanácsadók elrontunk. Mi az oka, hogy pénzt, időt, és energiát nem sajnálva, morgó modorban verjük a klaviatúrát, és semmi, de semmi nem akar változni az öltözködés területén. Még magunkat is beáldozzuk, hogy megosztott képekkel tereljük a figyelmet az alapok irányába. Mivel most én írok, magam kell, hogy kritikával éljek magammal szemben.

   Biztos nagyon goromba vagyok, és sértő lehet a modor, amivel úgy érzem, célt kell érni, hogy a zakó ujja ne lógjon a kézfejre, vagy a nadrág szára ne harmonikázzon a lábszáron. Az is biztos, hogy úgy tekintek sok olvasómra (mekkora már az arcom, hogy soknak gondolom a „népest”), mint azokra a férfiakra, akikkel akár egy sör mellett, a csajok kidumálása után, mondjuk, beszélhetnénk – már ha érdekelne – a fociról, vagy az autókról, közvetlen, hátbaveregetős módon. Pedig lehet, pont az a baj, hogy azt gondolom, a divat és a stílus valami egészen más dolog, mint azok a témák, amelyek egy egész férfimagazin középen nyitható részét megtöltik. Nem is lehet vitatni, hogy érdekesebb két szép női comb, mint az ing mérete, vagy a gatya szára, holott jobb esetben a két comb közé vezető út már ott is eldőlhet, hogy miben közelítjük meg őket. (Üsse kavics, persze én vagyok eltévedve, mert azt már nadrág nélkül éljük meg…)

    Aztán az is baj lehet velem, hogy túlértékelem azt, hogy a megjelenés a férfiak esetében is lehetne - egy megkötendő üzlet esetében - a siker kulcsa. Viszont amikor egy  kávézóban ülve még ki sem kell hallgatni a szinte ordibálva kommunikáló „bizniszmeneket”, tudjátok, az a fajta, aki elnézést kér, mert csörög a mobilja, majd kis ívben félrefordul az asztaltársaságtól, és fennhangon üvölti bele a másik asztalnál ülő vadidegenek arcába a telefonba kapott „extra titkos” üzleti információit. Ott nem a csak megjelenés stílusával vannak bajok... Tehát lehet valóban téves a felfogásom, hogy az öltözködés szoros összefüggést mutat az elért sikerekkel. (Legott igazolva azt, hogy én értékelem túl a dolgot ismét!)

   Pedig jó lenne végre szintet lépni. Nem nagyot, csak épp annyit, hogy tudjuk, merre lenne az arra, és miért nem jó, ha zakó alá rövid ujjú inget vettünk fel. Jó lenne, ha a konfekcióválasztás esetén nem csak a leértékelt, extra magas műszáltartalmú, már tavaly sem volt divattal kreált holmikat vennénk meg. Vagy ha nem a „kis hamis” márkákkal akarnánk kitűnni.  Itt is tudom, hogy a pénz beszél, a Tibor meg ugat. Pedig csak vakkantok. Nem is morgok már, hogy nem biztos, hogy az a nyerő, ami olcsó, de az sem, ami felárazva drága. A középutat is meg lehet találni, csak kicsit keresni kellene.

   Jön az ősz,(mekkora felfedezés) és már a bődületes hőség sem lehetne kifogás arra, hogy hallgatva akár még rám is, ne a tavalyelőtti agyontaposott cipő legyen a lábunkon a kitérdesedett nadrág mellé. Az igazság az, hogy lehet nem kiabáltuk(tam) tele a netet arról, hogy most kellene még körbenézni a leárazások miatt. Mert az tuti, hogy nézve a globális felmelegedés következményeit, egy tavaszi vagy nyári szett még néha október derekán sem rossz viselet azoknak sem, akik a huszonnyolc fok árnyékban esetén már bundát vennének, mert fáznak. Ezzel csupán annyi lett volna a cél, hogy nem vagyok kellően arrogáns ahhoz, hogy az arcába toljam férfitársaimnak, hogy itt az idő. Nem késő még összeszedni magunkat, és a legújabb (és legdrágább) mobilkütyü helyett az arculati tervünkre adjunk ki pénzt. Tényleg lépjük már meg azt a szintet, hogy az igény érzése legyen meg arra, hogy a nyakkendő nem úri huncutság, vagy a díszzsepi nem a piperkőcség csimborasszója. Közben tele pofával röhögjük körbe azokat, akik már felismerték a maguk és környezetük számára is kedvezőbb megjelenéssel járó érzés bizsergését. Hibáztam, hogy elfogadom azt a tényt, hogy vannak munkahelyek ahol szinte kinézik azokat, akik már kicsit adnak magukra, vagy felteszik a kérdést, hogy netán állásinterjúra vannak-e bejelentkezve, mert felvettek egy jobb zakót.

   Gondolkodom, hol rontottam el? Aztán ha visszanézem a számtalan dorgáló, lehet csak számomra humoros írásom, bejegyzésem, arra jutok, hogy én megtettem mindent, amit tehetségem engedett. Tehát most rajtatok a sor, szedjétek már össze magatokat, és követve blogom, közösségi felületeim inspirációkat nyújtó képeit, gyertek, és lépjünk közösen szintet. Már azzal sokat tesztek hozzá, ha ezt a pár sort a képekkel megosztjátok azokkal, akiknek úgy gondoljátok, kellene egy lökés. A Taigetoszról! (Nem, de majdnem.) Tényleg csak együtt tudjuk ezt a lépést megtenni. És mi tartana vissza tőle? Nagyjából a semmi.

Köszönettel, és töretlen barátsággal: Tibor 

   Még a derűsnek egyáltalán nem mondható tavasszal döntöttem el, hogy én bizony ezen a nyáron valódi napszemüvegeket fogok hordani, és sutba dobom a dioptriás napfényre sötétedő szemüvegem. (Ha ha ha, nem is volt olyan, hanem egy dioptriás sötét övegű olasz kerettel.) Eldöntve és mindent megfontolva ekkor került elő, hogy megműtettem a szemem, és látásjavító szemészeti klinikát keresek. A döntés megszületett, és erről több bejegyzésben, sőt mi több videóban meg is örökítettem az eredményt. Itt a link, ha erre hivatkozásra viszitek az egeret, katt és már olvasni is lehet a régebbi bejegyzést.

  A sok vizsgálat eredménye az lett, hogy a műtét majd őszre tolódik, az okok a fenti linkben, és megbeszélve orvosommal, arra jutottam, hogy beállok a kontaktlencse viselők népes táborába, mert jobb híján ezzel orvosolhatjuk a műtét ideig azt a problémát, hogy legyen több elegáns napszemüveg a fejemen anélkül, hogy belerongyoljak akár egy oszlopba, vagy épp ne ismerjem fel a sajt gyerekem a strandon. Két csomag harminc darabos extra lágy szuper kontaktlencsével vágtam neki a nyárnak, és ha nem is minden nap, de hetente legalább négy – öt alkalommal viseltem.      ( Tudom, most drága professzor asszony szeme kerekedik, de a strandon a vízben is. Termálvizes kezelést kapott. )

   Szinte egész más lett a világ, hogy végre nem kellett a hülye szemüveget le, felkapkodva élni a napokat. A napszemüvegeket pedig egyenesen imádtam, nem, csak azért mert az UV sugárzás miatt nem kellett félnem, de a divat szempontjából sem volt elhanyagolható, hogy viselhettem egy két extra darabot. A Luxottica jóvoltából nálam volt a jó öreg Ray-Ban Aviator legújabb darabja, Dolce Gabbana extra színezetű lencsével, és egy hatvanas éveket idéző Oakely. A képek magukért beszélnek, de közben azért egy nem túl egyedi, de nekem kedves Selected Homme napszemüveg lett a végén a befutó.  Kommentben ti is mondjatok véleményt, melyik volt a legjobb! ( Hálás lennék.)

   A tanulság számomra, alig várom, hogy végre a megengedett értékű szemnyomás mellet meglegyen a korrekciós műtét, mert nagyon megszoktam, hogy nem kell szemüveg. Mellesleg azért, hogy borzoljam a kedélyeket, magam is rendeltem online kontaktlencsét, mert az első dupla harmincas darab elfogyott. Itt kipróbáltam egy másik gyártó hasonlóan magas minőségű napi lencséjét, de sajnos valóban be kell látnom, hogy az első, amit a klinikán javasoltak jobb volt. Komfortosabb és észrevehetetlenebb a viselete. Pedig árban nagy különbség nem is volt. A bejegyzés, most inkább arra terelte a figyelmet drága uraim, hogy a kiegészítő, ami a "szemünk elé" kerül, mennyire fontos lehet, nem csak azért, mert a márkák, melyeket felsoroltam, magukért beszélnek, hanem mert valóban napi szinten hordott napszemüvegek esetén nem mindegy, hogy a sarki napszemcsi árus, „extra UV védelmű  occo, de csini” homlokra tolva még vagányabb, megoldásai lesznek a befutók. Itt valóban fontos, hogy a dolog ne legyen gagyi, mert a szemünk világa a tét. Az pedig talán a legdrágább.

Barátsággal: Tibor 

   Mély fájdalommal tudatom, hogy 2017-08-07-én végső búcsút vettem a sokak által kedvelt és szeretett, általam bemutatott és gyakran látott öltönyeimtől, farmerjeimtől, chino nadrágjaimtól és ingeimtől. A temetésről később gondoskodom, és arra senkit nem hívok meg. Az ok nem csak az, hogy a gardróbom nem bírta már a terhelést, hanem a tükör előtt felmért szomorú és elkeserítő látvány annyira lehangolt, hogy említett ruhadarabokat egy bőrönd mélyére kellett rejtenem.

   Mindenkivel megesik, hogy egykor szerelembe esve meglátta és megszerezte magának a kedvest, majd az alakot váltott, és hűtlen lett hozzánk. Jelen esetben: kiment a divatból, és még bő is lett. A legrémisztőbb látványt sajnos egy, már a molynak is kedves YSL öltöny nyújtotta, mert amikor magamra húztam, Stephen King is megnyalta volna mind a tíz ujját, hogy miért nem én lettem a főszereplője a nemsokára moziba kerülő  „AZ” filmnek. A nadrág, mint egy harmonika lógott, rogyasztva, a zakó még a kétezres évek divatja szerint szabott – most figyeljetek – négygombos megoldással és enyhe válltöméssel takart be. Tudják a molyok, hogy mi a jó, mert hasonló sorsra jutott egy szebb időket megélt olasz Reda anyagból készült mélykék öltöny is. (Tudták régen, hogy ne feledd a naftalint, vagy legalább a levendulát.)

  A búcsú nem csak szomorú, de lehet emlékezetes is, mert egy igazi selejtezés emlékek ezreit hozhatja fel. Ebben az öltönyben temettük el a „drága nagynénit” , akit annyian szerettek „gyengéd” és „szerető” természetéért. Vagy: ez a farmer még jó volt rám, amikor megláttalak! Itt van az az ing, amit annyira szerettem vasalni, hogy már akkor azon gondolkodtam, vajon mikor ég el a vasaló alatt. A zakó, amiben az első komoly üzletem létrejött, és rájöttem, ez a munka nekem való. Sok-sok apró dolog, ami csak akkor villan be, amikor leveszed a vállfáról és rakod el, hogy majd valaki, akinek még jó lehet, boldogan hordhassa tovább. Persze itt kivétel, amelyeket a házi átok megrágott, mert az megy a kukászsákba.

  A selejtezés az a munka, amit az ember legnehezebben tesz meg, mert a ruha érzelmi kapocs is, nem csak a hölgyeknél, de az uraknál még inkább. (Egy agyonmosott póló, vagy egy kitaposott sarkú edzőcipő mekkora űrt hagy maga után a férfi lelkében, holott hányszor akarta azt a kedvese laza egyszerűséggel a szemétre dobni.) Fontos, hogy ezt a munkát csakis egyedül, magányosan és saját elszántsággal végezzük el, mert kényszer hatása alatt – nyomás terhe – végzett szelektálás komoly pszichés problémákat okozhat. Letörtség és hosszú depressziós folyamat veheti kezdetét. Ha mindezt magányosan, a darabok gondos összehajtásával együtt végezzük, a probléma nem lesz akkora. Mindezt annak tudatában, hogy majd idővel - talán már holnap - egy-egy új darabbal pótolhatjuk, és máris a lyuk, ami a gardróbban keletkezett, nem egy sötét emlék foltja lesz, hanem a megújulás reménye. Javasolt ebben az esetben a terápiás jellegű, nyárvégi leárazások kihasználása, és vásárlás!   

   A megunt, elfeledett ruhadarabok sorsa pedig a legjobban akkor lesz megoldott, ha az valóban a szemét, a garázs vagy egyéb tároló helyett egy befogadóhelyre kerül, ahol aztán a jobban rászorulók tovább viselhetik azokat. Itt jegyezném meg, hogy a mai napon szabadultam meg a már kínzóan beágyazódott egykori télikabátjaimtól is. Megdöbbenve, hogy volt, amelyik talán háromszor volt rajtam. Most, hogy az idő megengedi, és nem ötven fok van a lakásban, szerintem ti se késlekedjetek, és dobjatok ki mindet, ami megunt, felesleges, vagy ócska. (A költő szavával élve: szabadon!) Higgyétek el, jobb lesz a napotok tőle! Aztán, ha lehet és tehetitek, most érdemes még nyári cuccokból bevásárolni, mert valóban eljött a nagyobb kedvezmények ideje, hogy aztán jövő ilyenkor megint dobálhassatok ki mindent.

Barátsággal: Tibor 

  A nyár arra is jó, hogy az ember, amikor ül egy strand füves, vagy épp homokos (legyek polkorrekt itt is) területén, és bámulva a szebbik nem ide-oda sétálását – vagy épp magunkat, a „teremtés koronáit”, hogy épp mennyi alhasi problémával küzdünk – elmélázzon azon, mennyi értelme van annak, hogy idestova több mint négy éve dolgozzam a stílussal, ami olyan, mint egy szélmalommal való harc. Nagyjából értelmetlen! Pedig nem...?

    Nem az önsajnálat beszél belőlem, csak néha tényleg elgondolkozom azon, hogy a blogger élete, ami abból áll, hogy próbáljon segíteni, ötleteket adni, és tanácsolni, valóban ennyi szurkálást, rosszindulatot, okoskodó megjegyzést érdemel-e? Mert van abból bőven. Több is, mint amennyi kellene. Sorolhatnám a négy év remekebbnél remekebb terméseit.

  Első kör, akik a stilisztika és a nyelvőrség veretes harcosai. A kákán is csomót keresők. Idézet tőlük: „Végig olvastam volna, ha nem lenne ennyi nyelvtani helytelenség.” vagy: „Minek foglakozik az ilyen stílussal, ha még írni sem tud.” Igen, igazuk van. Nem védem magam, csak annyit tennék hozzá, hogy meg se próbáljanak más internetes terméket ezzel a szemmel olvasni, mert estére orvost kell majd hívni, azt pedig jobb elkerülni.

   Ott vannak, a "stílus- és divatellenzők. Ők azok, akik azzal jönnek, hogy a blogger, jelen esetben szerény személyem, a „mássága” miatt (direkt nem írtam buzit) foglalkozik annyit magával és a megjelenés fontosságával. Holott, mint tudjuk, elegendő egy necctrikó, meg egy jó bő bermuda gatya, minek ide cifra pompa, ha így sem szól meg a kutya sem, és a nejem, barátnőm – a megfelelő beillesztendő – ebben a szettben is odaadó szerelemmel szeret. Nekik (és neki) is igazuk van. Mert miért is érdekelne, hogy ő miben megy ki az utcára? Tőlem akár lehet bármi, amit magára ránt, csak ne a négyes villamos legyen. Én gyakran ismételve, és lassan is mondva – bár ez most ismét egy nyelvi képzavar, és megint támadnak majd a fentebb megjelölt elsők – jelezni szoktam, hogy amit én tanácsolok, csak egyfajta inspiráció, semmi több. Mivel nem vagyok sem Uri Geller, sem egy UFO, az akaratom nem tudom átvinni a monitoron keresztül, hogy aztán ők, ha akarták, ha nem, kényszer alatt cseréljék le a zokni-szandi kombót a legújabb olasz modellekre.

   Jönnek a lekicsinylők, és a mindent jobban tudók közössége. Nos, velük a legnehezebb, mert a tudás gyümölcsét már rég birtokolják, így nem is lehet vitába szállni velük. Viszont kellemetlenkedő, okoskodó, kioktató kommentjeik ott díszelegnek, ha netán a balga blogger, vagyis én, tévednék valamiben. Szoktam, és be is vallom! Legyen az egy márka, vagy egy ránc a ruhán, vagy a szabóság neve, vagy épp a Szent Grál helyének nem teljesen pontos ismerete, ők ott állnak figyelve, és persze semmi okom nem lehet, hogy sértve legyek a hozzászólásaik miatt, mert igazuk van – kinek másnak ne lenne igaza –, mint ahogy abban is, hogy mi vagyunk az a nép, akik mindenhez jobban értenek, még a jobbhoz is jobban. Tudjuk: a blogger meg az, akit lenézve magasról, ha kell, támogató, de inkább sértő modorban lekezelve, oktatni kell. Mert hogy jön ez a zugfirkász ahhoz, hogy olyan területre tévedjen, ahol „MI, TÉVEDHETETLENEK”, soha nem tévedünk! Bár ismerik a mondást: Errare humanum est. folyt. köv: (Sed in erare perseverare in stultum esse.) Ez meg én lennék, vagy mégsem?    A márka-, brand- és egyéb függők körével zárom a sort. Ők azok, akik egy vagy több márka megszállottjaként – ha az nem kerül ki fotóval igazolva, vagy mást mer ajánlani a beteges blogger –, támadásba lendülnek, és ha kell, ha nem, odateszik a poszt alá a saját szettjük fotóját. (Jobb esetben elsőként, csak privát üzenetben küldik el.) A márkafüggők nem csak a drága és „agyonhájpolt” cuccok rabjai, hanem az átveréses alapon működő, hamisított brandek viselői is. Hamis Hermes övükkel, és gagyi (de valamire hasonlító) műszálas zakóikban osztják az észt, hogy miért nem foglalkozom a megfizethető kategória kínálatával. Őket nem érdekli, hogy nem biztos, hogy annyira jó, ha átverik őket, csak nézzen úgy ki, mintha olyan lenne, mint az eredeti. Ellenben a drága (bár az is tucat) holmi rabjai szintén azt kérik számon rajtam, hogy én miért nem ajánlom a szívüknek kedves L, T, R vagy G betűvel kezdődő ruházati márkáikat. Itt már ember legyen a talpán, aki igazságot tud tenni, vagy legalábbis Mátyás nevűként kell, hogy világra jöjjön.

   Most legyek ezek után még lelkes és kedves? Persze mondhatjátok, hogy ez egy ilyen meló, senki sem kötelezett rá, hogy ezt csináljam. Jó az a közmunka is! Ha meg ezzel foglalkozom, tűrjem már el azt a pár „bolondot” aki ír, támad, trollkodik. Igaz ez is, de egy sör mellett az ember nyáron a hőségben még erősebbnek érzi magát, és legszívesebben egyenként mesélné el azt a sok-sok mindent azoknak, akik megkeserítik az önbizalom édes perceit. Mellesleg a felsorolt típusok azok, akik aztán nagy lelkesedéssel nyomják, hogy mi, magyarok amúgy sajnos irigyek vagyunk, és bezzeg máshol ez milyen szép és jó.

   Értetek vagyok néha dühös, nem ellenetek. Akik pedig magukra ismertek e sorok olvastán, ne lepődjenek meg, mert valóban róluk írtam. Jelzem, engem ti inspiráltok és dobjátok fel a napjaim, tehát nem kell reménykedni, Tibort más fából faragták, vagyis a nyáron, amit (vagy inkább akiket) kipihentem, azok ti voltatok. Az ősz még több posztot, még több írást, sőt videót is hoz majd, remélhetőleg csakis stílus és divat tematikában! Addig meg lehet fenni a kardokat, kommenthuszárok!

Barátsággal: Tibor

   Mindenkinek megvan a maga mániája, van, aki kutyát tart, van, aki macskát, pintyet, és van, aki szereti a mintás zoknikat. Pedig először jobb, ha tisztázzuk, a zokni nem csak szükségszerű lábvédelmi eszköz, és nem csak azért hordjuk, hogy legyen, ami a cipő és a lábunk közötti teret töltse ki. A funkcióját tekintve a zokni (– ha ha ha –) ezen már „túllépett”. Peig ez sokakat megrémít!   Persze még akad a téli hónapok fagyos időszakában, milyen üdítő még írni is róla ebben a kánikulában, olyan "lábtyű", ami persze a láblefagyás ellen véd, és nem csak esztétikai kellék. Mert ma az esztétikum, lesz porondon, mégpedig azért, mert minap egy cikkben olvastam, hogy a kanadai miniszterelnök, sportot űz a „hülye zoknik” viselése terén, és rántja magával a pokolba, a politika jeles képviselőit. Ez pedig felháborító, és tarthatatlan, mert ha férfi, akkor az legyen unalmas, és szürke, vagy fekete zoknis. Főleg ha magas rangot kapott a szavazók felhatalmazásából. ( Mi ebből nem engedünk, és tartjuk magunkat a tradíciókhoz, nem beszélve a szandál és zokni közösségének hagyományaihoz.) Miként is nézne így ki, egy honi politikus lába, nem hogy egy átlag férfié! 

  Pedig egyre - másra jönnek elő a viccesebbnél, viccesebb zoknik, és azok gyártói. Ha már van rá igény miért is ne viselhetnénk mi is ezeket. Most pár dolgot azért közelítsünk meg abból a szempontból is, hogy meddig „mehetünk el”, (már megint a lábnál tartva) ebben a nem megszokott témában. Vagyis milyen „zokni költeményt” vehetünk fel, és mihez.

  Az alap, hogy tényleg csakis akkor merészkedjünk erre a terepre, ha fel vagyunk készülve arra, hogy komplett elmebetegnek fognak tartani, ha mondjuk egy nagyon fontos megbeszélés, üzleti tárgyalás alkalmával egy elegáns öltönyhöz, és ráadásnak egy egyedi lábbelihez veszünk fel, mondjuk egy pókemberes piros zoknit. Amennyiben, nem vesszük figyelembe a helyzet komolyságát, és környezetünk sem fog harsányan röhögni rajtunk, - ez pedig a mi ingerküszöbünknek sem árt – bátran vágjunk bele a harsányabb kötött holmik lábon való „kihordásába”.

  Itt jegyezném meg, hogy túlzásokba nem érdemes esni itt sem, és jó, ha tudjuk hol a határ a vicc, és az öncélú magamutogatás között. Ha már erre a sikamlós terepre tévedtünk, akkor ez legyen ízléses, és koncepcionálisan megalapozott.  Aztán nagyon nagy figyelemmel kell eljárni, hogy a zoknikat hol szerezzük be, és milyen minőséget képviselnek. Nem csak mintázatuk esetén, de leginkább az anyagukat illetően. Itt sem szabad elmenni az ócska műszálak felé, mert baj lehet belőle. 

  Az aranyszabály pedig a legvégén annyi, hogy ezt a zoknit sem hordjuk, viseljük szandállal, mert annyira azért még nem mentek el nekünk sem „otthonról”. A bejegyzés mellé társított képek szerintem önmagukért beszélnek, és a videón egy kedvelt gyártóm valóban egyedi darabját mutattam be. Viseljétek bátorsággal, és nagy szeretettel. Mintás zoknikra fel!

Barátsággal: Tibor 

   Volt az a reklám, amiben a férfi azt mondja, "hogy most mivel kimentek a hölgyek nyugodtan beszélhetünk a prosztata gondokról". Emlékeztek? Na ha ez megvan, akkor én most behívom a hölgyeket, és beszéljünk az izom nélküli izomtrikó, azaz az ujjatlan póló problematikájáról. Mert szükség lesz rájuk is, mivel sok esetben nem értem mivel magyarázzuk azt, hogy ők ezt női szemmel képesek elviselni. Konkrétan miről is beszélünk? Arról, hogy nem egy férfi gondolja azt, hogy rendben van úgy megjelenni a köztereken, utcákon, hogy teste minden pólusából árad valami, mert az úgynevezett nyári hőségben a legjobb megoldásnak az ujjatlan pólót találta a legjobb megoldásnak. Tegyünk egy pontot a dogok végre és beszéljünk végre őszintén arról, hogy ez nem csak ronda, de egyben egyesek számára taszító dolog, és ebben van, amikor társra lelnek életük párjában, mert ő sem szól rá, hogy - "Te Géza, nem látod magad a tükörben a sörrel a kezedben, mennyire gáz már ez a strandmentős, „hónaljkutya szelídítő” öltözet"- és Géza nem látja. Nem és néha még örülnek is neki, hogy apuci ebben a szettben mutatja meg magát a világnak.

                                                            Ő sem! 

   Tudom, nem leszek népszerű, de tessék már másokra is gondolni. Legyen az épp egy tömegközlekedési eszköz közös használata, vagy épp egy olyan hely ahol együtt egy légtérben kell tartózkodnunk. Az úgynevezett izomtrikó sem ott, sem más helyeken, melyek nem edzőtermek, strandok, nincs helyük. Pláne nem, ha az illetőnek még izma sincs, de rendesen "kutyát" tart a karja alatt, és alhasi gondjai is nagyobbak a kelleténél. Vagyis ezt az öltözetet nem városi megjelenésre szánta a tervezője. Szerényen jegyezném meg, hogy a hölgyek, akik legtöbb esetben zokni nélküli cipőhordás esetén harcos amazonba mennek át, itt valahogy néma csendben vannak. Holott, mi ez, ha nem a legnagyobb környezet szennyezés, amit a stílus ellen tudunk elkövetni. Más téma, hogy bizonyos kor felett sajnos ez a trend a nőkre is átterjed, és ők is viselik ezt a ruhadarabot, hogy elrettentő példát adjanak a serdülő fiúk nemi fejlődésének. Tudom ott is meg lesz a magyarázat, hogy meleg van, és neki meg már úgyis mindegy, mert nem nézi meg senki, és minek venne fel zártabb ruhát, ha lemegy a piacra rohadt barackot venni.

    De nem is róla beszélek ... 

     A férfiak számára sajnos az, hogy ez a ruhadarab bevett szokássá vált, mint utcai viselet, erősítve kap igazolást, a televízióban mutogatott celebektől, akik terjesztik ezt a kórságot. Egy dolgot azért felhozhatunk mentségükre, hogy leginkább azokon látjuk ezt viszont, akik valóban a legalja műsorok sztárjai lettek egy – egy magukból teljesen ostobát csináló fellépésük után. ( Lásd: Pumped Gabó, Alekosz stb. )

   Tudom, és remélem, hogy ez a probléma egy szűk kört érint, és nem általános, hogy ebben a szettben fogadjanak bennünket a bankok, vagy közintézmények dolgozói, de azokon a helyeken a sorban állás során, sajnos százból legalább lesz öt olyan férfi, aki ujjatlan pólóban nyomja majd. Kiegészítő extra, a flip-flop papucs, mert miért is ne, ha már lúd, akkor legyen papucsban. 

                                      A teremtés koronája.

    Nehéz dolog ez, mert a nyarak egyre melegebbek lesznek, de ettől még a városi ruházat, nem mehet át strandokon sem hordott cuccok területére, főleg nem, ha azt sem az alkatunk, sem a környezet nem engedi meg. Tegyünk róla közösen, hogy ezt a már – már beidegződéssé váló nyári viseletet, vessük a le és dobjuk ki. Avagy tegyük ezt a helyére, és csakis a vízpartok közelében engedjük meg. A probléma adott, de ebben csakis együtt a hölgyekkel tudunk lépni, mert ha ők mégis elfogadják, hogy párjuk, noha nem rendelkezik Dávid szobrának adottságaival, hogy azt, amit a csapolt sörökkel leöblített pacallal szerzett megmutassa, közszemlére tegye mégis, addig sajnos nehéz dolgunk lesz. ("Apa, te ebben is szép vagy!")

Együttérzést és kíméletet kérnék, és nem csak az én nevemben!

Köszönettel, és barátsággal: Tibor 

    Sokszor vagyunk úgy, hogy a női táskákkal szemben nyomjuk a férfi soviniszta vicceinket, hogy még Attila sírja is benne van, ha kiborítja előttünk szívünk párja. Pedig ebben mi sem vagyunk jobbak, sőt mi több én láttam olyan férfi táskát, amiben még ott volt a „Kennedy gyilkosság” döntő bizonyítéka is, illetve ki volt tömve, mint a jó falusi „tisztaszoba” dunyhája. Ugyan az is igaz, hogy mi hím egyedek, legtöbb esetben még utáljuk is ezt a szükséges rossznak titulált valamit, így inkább elintézzük azzal, hogy jó lesz ez is, mármint egy tasi, zacsi, stb. Arról meg nem is beszélve, hogy a mindenféle kacsintós pénztárcát és nyeles fésűt rejtő, autós táska is divat még bizonyos körökben. Holott azt már úgy gondoltuk elfeledtük, és csak a régészek lelnek rá elveszett sírok feltárása során. Szóval legyünk itt is kicsit igényesebbek és nézzük meg, mit kellene nekünk a teremtés koronáinak táska gyanánt cipelni.

(Itt jegyezném meg, hogy kerülni próbálom a háti LV, és slamposan cipelhető félig nyitott Gucci feliratú gyöngyszemeket. A BÁV üzleteiben pedig ne is keressünk, mert tudjuk soha nem árultak táskát.)

  Kézitáska. A táska, ha kézben visszük, legyen egy olyan darab, ami hozzánk illik, és mégis kiszolgálja azt az igényt, hogy nem a „féldekás” és a staniclibe csomagolt kenyér férjen bele csupán, hanem legyen helye  azoknak az iratoknak, tollaknak, tokoknak és minden egyébnek ami kell a munkánk során. Mégse legyen púpozott, hogy be se lehessen zárni, és ha mégis kinyitjuk, nem dől ránk a tartalma, ne adj isten másra. A táska lehet csatos, vagy egyedi megoldással záródó. Mindenképp szép, ha igényes bőrből készült, és mondjuk nem csak tucat termék. Itt jegyezném meg, hogy nagyon szép táskák kaphatók, kézműves vásárok során. A másik megoldás, hogy nem bőr, hanem keveréke a bőrnek és a vászonnak. Ezek a kézi táskák inkább modern kivitelűek, és fiatalos lendületet adnak. A szín a kézitáskák esetében leginkább a világos és konyak barna, illetve a fekete között mozognak. Láttam én már szép kék és egyedi bőrből készült és akár krokodil mintás darabokat, de ehhez egyfajta egyéniség is kell.

  A válltáska és társai. Itt rengeteg variáció létezik, de leginkább azért hordjuk, mert egy komplett irodát kell vinni a hátunkon. Laptop, és a töltő, (házi atomerőmű) minden más, amit fent már leírtam. Itt is szempont, hogy ha már a vállunkon hordjuk, ne legyen igénytelen, mert attól, hogy csak egy funkciót ellátó eszközt látunk benne, még ronthatja az összképet. Én modernitás híveként szeretem itt is a legegyszerűbb megoldásokat, de legyen azért minőségi kidolgozottság. Nem szép, ha vállpánt feslődik, vagy a csat része, amivel a táska rögzítve van olyan, mint egy hegymászó karabiner. Jó ha itt is,  kerüljük a „tömeg ügyeket”, - egykor a Fila volt minden férfin látható - , és ugyan abban a típusban. Tudom akció volt valamelyik benzinkútnál és pontok alapján mindenki kapta, ha kell, ha nem. A válltáska, vagy ferdén átdobva hordott vagy simán a vállunkon. Ezért tényleg jó, ha minőségére alaposan odafigyelünk. Itt megengedőbb a bőr helyett a vászon anyag.

                                 Kerék megoldás, bőr és vászon.

                                                  Tiszta bőr. 

                                         Üzleti megoldás.

  A háti „tatyó” és sport táska. Nos, ezeket a típusokat, és nagyon őszinte leszek most is, ki nem állhatom egy férfin. Legyen az, bármilyen nagynevű márka, de nem komoly emberekre való. Ennek a szuperlatívusza a noname márka hátizsák,- tudjuk az a színes csatos - amit iskolásoknak, sportolóknak, kirándulóknak gyártottak, de valamilyen „lazaság” okán úgy gondolja a viselője, hogy bárhova bebattyoghat vele. Nem, a hátizsák nem hétköznapi megjelenésre tervezett valami, hanem egészen másra. Ha kérhetlek ebbe en is gondolkozz!     Hova megy ez az ember? " A túrista mit tehet, örül neki, hogy itt lehet." 

A bejegyzést, sűrűn láttam el képekkel, hogy pár inspirációt adjak támpontnak.

  Amennyiben tetszett, amit itt olvastál gyere, kövess a szokásos közösségi felületeimen, facebook, instagram, tumblr, pinterest, YouTube.

Barátsággal: Tibor    

  Olvastam és mi több még tetszett is, egy blogbejegyzés itt a reblogon,  ami azt boncolgatta, hogy szégyen e a turkálóból való öltözködés, és milyen módszerek vannak arra, hogy precíz turkálók legyünk. A dolog azért is tetszett, mert korunk férfi hősei, inkább megvesznek haszontalan, rossz minőségű, de márkásának mondott fast fashion ruhákat, még akkor is, ha tudják, át lesznek vágva, minthogy azt a „szégyent” érezzék, amit egy jó „turkálás” nyújthat. Kedves barátaim, nem szúrt meg a nap, nem ittam több rövidet a kelleténél, és nem szedek semmiféle tudatmódosító szert, de amondó vagyok, nem szégyen a turkálás, sőt néha aranyat is lel, aki nekiveselkedik. - Jut eszembe, egykor Rómában aranyat leltem, csak ki kellett menni a városszéli piacra, ahol a „tökmagszotyikitömöttmókus” mellet, ingek, és nyakkendők ezrei vártak rám, fillérekért. -   Mit gondolok én a turkálásról, mint férfi stílus blogger, most öt tételben fejtem ki.

  1, A turkálás alapja, hogy tudd, nem minden arany, ami fénylik. Sokan vagyunk és még többen akik „szekondhend” mód vásárlunk, de nem nyomnánk egy szelfit, hogy épp ott leltünk rá álmaink ingére, pólójára, vagy épp zakójára. Pedig de. Szégyen ide, szégyen oda, de tényleg vannak, helyek ahol remek darabok hevernek parlagon, mert mi férfiak, nem adjuk alább és tartva a büszkeségünk, messze kerüljük el ezeket az üzleteket. Viszont csak egyszer szabadulj be valamelyik barátnővel, feleséggel és csodákat fogsz látni, nem, csak azért mert tépik ki egymás kezéből a bála bontás utáni legjobb darabokat a hölgyek, de még te is látnád, hogy repül a levegőben egy – egy extra márkás cucc. Viszont ami a lényeg, hogy nem minden az, aminek látszik. Itt is megvan az, ami minden más hasonló helyen, hogy a vágyott ruha nem az, aminek mutatta magát.  Figyelj tehát arra, ha turkálásra adtad a fejed, hogy jól nézd meg mi az, amit potom pénzért adnak.

  2, A méret a lényeg. Fontos szabály, hogy a turkálóban összekapkodott szettek legtöbbje, vagy túl nagy, vagy épp túl kicsi méretben. Mivel az átlag és nagyobb számban fogyó darabok, már az első pillanatban elvándorolnak valahova egészen máshova… hogy aztán új életre kelve, más áron, de más minőségben jelenjenek meg. ( Ha érted mire gondolok? ) A méreteid ismeret itt talán a legfontosabb, mert nem az ingek, dzsekik, zakók, más – más országokból zuhantak a bálába. Lesz, ami számmal, lesz, ami betűvel, adja meg az irányt. Tudd, hogy a külhoni mérettábla szerint te milyen „szabású” vagy. A nyertes pozícióban az startol, aki vágja ezeket.

  3, Nem használt ruha! Tévedés, ezek a ruhák legtöbb esetben egyszer sem voltak senkin, csupán a divat szakma túltermelésének, és hibás anyagkezelésnek következtében kerülnek a zsákba. A penetráns illat, ami árad ezekből a darabokból azért van, mert a bálába kerülés előtt, után fertőtlenítik őket, mert lehet épp Banglades, agy India, „gyártósorairól” estek a selejt kupacba. Az, amit már viseltek, az nem itt, hanem legtöbb esetben az internetes „másodkézből” működő piactéren lesz fellelhető. ( Itt nagyobb eséllyel lehet kapni extrán márkás ruhákat, alacsony áron. ) A bálás boltokra inkább három – négy név visszatérő jelenléte a meghatározó.

   4, A nem baj, ha turkálós, de legyen stílusos. A hipszterek többsége szereti ezt a fajta outfit összeállítást, mert az biztos, hogy máson nem látják viszont a darabokat. Ebben az előnyben te is részesülhetsz, mert az már biztos, hogy az, amit itt találsz nem lesz máshol. Ellenben arra is ügyelni kell, hogy tartsuk be azt a szabályt, hogy nem csak azért turkálunk, mert kevesebb pénzt szeretnénk kiadni, és közben alább is adjuk, mert jó lesz ez is, közben meg egyre furábban néznek a barátaink ránk.  A lényeg pont az, hogy itt is tartsuk a tőlünk megszokott szintet. 

   5, Mit vegyél és mit, ne! Ide tartozik és talán a legfontosabb, hogy legtöbb esetben én zakót, öltönyt, kabátot, dzsekit, nem ajánlanék senkinek, aki erre a kalandra adja a fejét, ismeretlen vizeken találja magát és könnyen elveszhet. Viszont inget, farmert, pólót, sőt mi több akár nyakkendőt is be lehet szerezni nagyon kellemes és reális áron, sőt mi több viselhető minőségben. Az ötödik pont befejező része, hogy ne feledd, de ezt kár is lenne leírnom, mindent alaposan moss ki, tisztítass, mert ezek a darabok valóban megjárták a ruhák poklát, bennük rejlik ezer és ezer kilométer. Ők korunk "szövetbevándorlói".

  Tudom, most megint nem leszek túl népszerű a stílus guruk előtt, hogy ennyire lementem a pokol kapujához, és merem ajánlani azt a tabut, amit más nem, tenne meg. Nekik üzennék egy valódi divat ikon mondatával :  Nickelson Wooster  : "Szeretem keverni az olcsóbb és drágább árfekvésű, a laza és komoly darabokat.”  Neki talán hihetnek, ha nekem már nem is.

Barátsággal : Tibor 

   Tudom nem illik megszólni, hogy ki mit visel, de van az a helyzet, amikor a „virtuális környezet szennyezés” olyan mértéket ölt, ami mellett már csak azért sem szabad elmennem szó nélkül, mert a közállapotokra is hatással van. Ehhez hasonló esetek amikor, színészek, celebek, politikusok úgy gondolják, hogy számukra nincs tabu, és midet fel és levehetek. Itt és ne tovább, mondhatná mindenki, ha nem lennénk elnézőek mi magunk is a megjelenésünkkel szemben. Pedig a rossz példa ragadós és nyúló állagú, mindet megfertőz, és romba dönt.

  Azt is gondolom, hogy a pénz nem jelenti azt, hogy ezzel egyenes arányban a megjelenés kultúrája is magasabb szinten lenne jelen, mert ugye láttunk mi már lyukas zokniban tipegő világbankelnököt, és szürreális szettekben mozgó operabáli hírességeket. Olykor dohogok is, hogy a bulvár média nem azon van kiakadva, hogy ez vagy az, mennyire gáz volt, hogy nem tudta mit illene felvenni, hanem megszavaztatja olvasóit, hogy ki volt a legfeltűnőbb jelenség az adott nemes eseményen. Ebben az esetben is a népnevelés csimborasszója az, hogy még jól be is mutatjuk a rossz példák sorát. Egy biztos, nehéz lehet a honi közszereplők sorsa, mert, tele tudnám írni a blogom azzal, hogy ki mikor, mekkorát vétett a megjelenés ellen, amikor, ott és amott „közszerepelt”.

  Tegnap sokkhatás ért, amikor álmos fejemből kinézve az egyik televízió hírműsorán épp a „legkegyetlenebb” hazai probléma esetén menő huza-vonáról tartott sajtótájékoztatót az ellenzék szóvivője. Napi politikában nem szoktam tocsogni, mert ez nem az én területem, de az már igen, hogy a téma súlytalansága mellett, mennyit ártanak az ízlésvilágnak azok akiknek pont az lenne a szerepük, hogy példával járjanak elől. Itt konkrétan a szóvivők, a nyilatkozó politikusok és csatlósaikról lenne szó, kerülve a magasabb szinteteket, mert ugye a népi mondás is azt tartja:”fejétől bűzlik a hal” . A lábfejétől!

Szóval ülök magam elé bámulva, a villogó képek mennek tompa fejem előtt, és mivel pont kivettem a kontaktlencsém és az szemüvegre való átállás miatt, még szédültem is kissé, nem akartam hinni a szememnek, amikor ezt a képet láttam meg.

  Elnézést a kép minősége miatt, de nem sikeredett jobb ebből a remekből, mert saját magamnak kellett megörökíteni az utókor számára, hogy hol rontotta el az amúgy sem rózsás közállapotokat, a szóvivő, már öltözködés szempontjából. Másról nem is beszélve. Vizsgáljuk meg miről is van itt szó!

A nadrág vége térdben elvágva, a cipő egyfajta mokaszin, és persze az ing ujja rövid. Harminc fok felett, még egy szabadságáról berendelt piaci kofa sem tudna szebbet alkotni, nemhogy egy szavak mesterének kikiáltott megmondó ember, akinek az a feladata, hogy pártja arca legyen akkor és ott. Furcsa dolog ez, mert érteni véltem a koncepciót, hiszen a nép egyszerű gyermeke, nem akart mást mutatni, mint ami, hogy ne vágjon fel azzal, hogy túlöltözi, vele szemben megjelent sajtómunkásokat, mert lévén majdnem szaharai hőség, ők sem szmokingban jelentek meg, a hölgyek pedig kiskosztümben. Viszont azt már nem értem, hogy az üzenet, amit az öltözékével adott Nyakó István, mivel hozható össze. Arra gondolok, hogy ő egyfajta lezserségét, az üggyel összefüggésben látta jónak, és ezért villantott bokát. Mert ez a téma, hogy a pártja új stratégiával állt elő, igényelte a hanyag, mi majd megmutatjuk, hogy nem vagyunk hivalkodó pávák, és a nép egyszerű nyelvén beszélünk, nem veszünk magunkra „bezárt” öltözetet, mutatta a tegnapi napon. Legatyásodott nemzetünkhöz, gatyában szólunk. Holott, szerintem, ha fontos, és valóban lényeges kérdésben szeretett volna szólni a politikus, úgy azt a helyzethez mért „eleganciával” kellett volna megtennie. Persze nem csak ebben, de más esetekben sem megengedett a „vizibicaj kölcsönzős” megjelenés, ha sajtótájékoztatóra adjuk a fejünket. (Kivétel, ha valóban a strandon vagyunk, és a vizibiciklik méltánytalan helyzetéről beszélnénk.) Bár szerintem akkor sem. Lényeg, hogy a példa sajnos rossz, és nem mutat előre. Inkább azt érzékelteti, hogy gyarló ember a politikus is, és megengedheti magának a lazaságot, tehát nem kötelezi semmire, semmi. Csak nehogy félre érthető legyek! A kép sajnos nem csak az ellenzék soraira jellemző, - tisztelet a ritka kivételnek – de a kormánypárti politikusainkra is. Hány kormányinfó megy úgy le, hogy Lázár János mellett Kovács szóvivő úr, úgy gondolja, hogy egy ilyen eseményre megengedett a „casual outfit”, mert a miniszter öltönyét ő ellenpontozza a lezserséggel, leereszkedve a sajtómunkások mellé. Pedig lenne pár jó példa, amiből tanulhatnának, mert csak neten kéne "guglizni", és láthatná, hogy öltöznek munkatársaik még egy egyszerű információ közlés esetén tőlünk távolabb, azt nem mondom, hogy boldogabb országokban.

  Miután magamhoz tértem, és mára felocsúdtam a látott képek után, arra jutottam, háta olvassa ezt a pár keresetlen szót az, aki legközelebb hasonló helyzetben áll ki a kamerák elé, és nem szerez be magának előtte egy „hasitasit” amiből majd a megírt anyagot kapja elő. A remény hal meg utoljára!

Barátsággal : Tibor 

  A sört, a bort, a pálinkát. Meg a pacalt is. Meg mindent, ami ma kijár nekünk. Meg talán azt, hogy kinek – kinek mi „jutott”. Lánya, fia, de még az is, hogy nekünk is volt édes apukánk. Én ma semmi mást nem teszek, csak pár képpel, ami persze beállított, és „nem valós”, de inspiráló lehet apukák, és leendő apukák számára tudok adni.

  Boldog napot, nekünk, és nekik is. Jelszó, „ma ne verd meg apád”, mert egy pohárral többet adott a testének, egyszer van ilyen nap az évben.

Boldog Apád napját!

Barátsággal: Tibor